Még mindig hihetetlen ez az egész. Nemtudom feldolgozni, hogy ez velem, velünk történik. Persze már jó előre tudom, hogy nem lesz ebből semmi, hiszen képtelenek vagyunk egymást komolyan venni.

Úgy másfél, két éve kezdődhetett. Az eset előtt pár hónappal szakítottam a pasimmal, csúnya elválás volt, még ma is iszom a levét. Akkor valahogy szabad voltam, szárnyaltam. Nem hiányzott az exem, a barátaimmal töltöttem minden időmet. Lány létemre elég sok mindenben benne voltam. Az akkori törzshelyemen ott volt Ő is. Már korábban is észrevettem, hogy folyton figyel, és valahogy mintha mindig tudta volna, hogy épp mi történik velem. Pedig egy szót se beszéltünk.

Azon az estén úgy döntöttem, legalább nem kell egy kalandért messzire menni. Mintha megérezte volna. Nem ígérkezett többnek egy csütörtök esti numeránál, de akkor nem si volt másra szükségem. A meglepetés, az első, az akkor ért, mikor másnap elkérte a számom, és csókkal váltunk el. Aztán randinztunk. Egyszer. Átvágott. Nem mintha hú de nagyon komolyan gondoltam volna, de mégis. Azért szólhatott volna, hogy asszonyka mellett k*rogat félre. Sebaj. Leépítettem.

Ettől a ponttól kezdődött egy se veled se nélküled játszma. Eltáncoltuk, eljátszottuk, elmeséltük egymásnak és tulajdonképpen mindenkinek. Voltak próbálkozások, nemigen jutottunk messzire.

Mégis ő koptatja agyam hajópadlóját. Ő a fiú, akinek arca, neve van. Akit nem akarok megtartani, akit félek eltaszítani. Aki ismét elhívott randizni. Szívem szerint megkérdezném tőle, sírva, nevetve, ordítva, suttogva, énekelve, bárhogy csak választ kapjak.

Megkérdezném:

Mond, mégis mit remélünk még?