Csak ülök az ágyon, s odakint elkezdődött egy újabb nap. Pont, mint a tegnapi. Napok óta esik. Esem vele én is, letargiába. Sétálnék, rohannék, táncolnék az esőben, ha mindezen nem estem volna át már vagy húsz alkalommal a héten. És ha lenne kivel.

Olvasgatom a felkapott közösségi oldalakat, és megfog egy mondat. Állítsuk meg az időt. Mikor éreztem ezt utóljára? Nem tegnap. Fél éve vagyok egyedül. Fél éve? Nem. Több. Sokkal több. Van már vagy három éve. Pedig az elmúlt három évben magam mögött hagytam egy egy éves és egy fél éves kapcsolatot, nameg egy rakat ilyen-olyan pasast. Volt akit az első, volt akit a második randi után. Mert nem kellett, mert nem volt hozzám való. Sem a rövidek, sem a hosszúak. Korábban... Mielőtt "nagyvárosi lány" lettem...

Azok a srácok hozzám tartoztak, a részemmé váltak, s valahol hozzám tartoznak még most is. Csak onnan tudom, hogy valahol fáj, megszúr belül valami, amikor a barátnőjükről vagy az exükről beszélnek, s tudom, egyik sem én vagyok. Ha lesz bátorságom, egyszer megkérdezem tőlük, vajon ők is így éreznek-e. Ha lesz bátorságom.... Talán fájna a válasz is. Fájna, mikor azt mondják: "nem". Fájna, hogy nem vagyok az életük része már.

Lehet, hogy nem engedtem még el őket? Hogy én velük állítottam meg az időt, évekkel ezelőtt? Hogy ott maradtam tiniszinten, és még mindig olyan őrült, újakat tanulós/tanítós kapcsolatokra vágyom? Vagy éppen csak Velük? Vagy inkább Vele... ??

Miket nem hordok össze...

Tudod mit jelent szeretni valakit?
S mikor kérdi büszkén letagadni?
Minden utcán Őt keresni várni,
s mikor jön közömbös arcot vágni.
Belefoglalni az esti imádba,
majd azt mondani sosem gondolsz rá.
Értékelni becsülni magadban,
majd lekicsinylőn megítélni szavakban.
Mosolyogni bár szíved ég.
Tudod mi ez? : DACOS NŐI BÜSZKESÉG

Hangulatváltozásait nehéz követni, mert nincs összefüggésben a külvilág eseményeivel. Bár gondolkodását, tetteit az érzései irányítják, mégis gyakorlatias és megbízható. Már gyermekkorában is felelősségteljesen viselkedett. Mindig a maga útját akarta járni, már gyermekként is, mert sosem keveredett botrányos, zűrös ügyekbe. Megérzései rendkívül erősek és nagyon bele tudja élni magát mások helyzetébe. Viszont csak akkor érzi jól magát, ha önt is irányítja valaki, ha van kire támaszkodnia, s főleg van, aki átvállalja a felelősséget, a döntéseket.

A Jupiter jegyében a Nap eszményekben hívő, nagyvonalú, barátságos, igazság- és emberszerető egyéniséget ad. Megnyerő a fellépése, s társaságban gyakran tölt be központi szerepet. Egyenes, optimista és barátságos. Érzékenyen reagál a szabadság és a függetlenség kérdéseire. A magasabb erkölcs tisztelete jellemzi, hitével és szellemiségével mindenkit magával ragad. Széles látókörű, vidám természetű, szívélyes modorú, szellemes, energikus, tele van természetes energiával. Jókedv és derű veszi körül, amit környezetének szeretete és tisztelete tovább erősít. Élvezi a független életet. Derűs barátságos modorával vonzza az embereket. Szenvedélyes és idealista. Szép szavakkal, ígéretekkel könnyen elszédíthető. Egyenes, szókimondó, elég gyakran fejezi ki tetszését és nemtetszését. Ez utóbbit néha olyan nyersen, hogy megbántja vele az embereket. Rossz tulajdonságai közé tartozik, hogy nincs időérzéke. Mindig mindenhonnan elkésik. Erénye, hogy könnyen teremt kapcsolatot és bármilyen társaságba azonnal be tud illeszkedni. Jó kedélyű, önzetlen barát, s bármikor hajlandó egy kis bolondozásra. Viszont túl érzékeny, könnyen sértődik. Szívesen sorolja kategóriákba a dolgokat (és az embereket is), és rossz néven veszi, ha valakinek valamiről eltérő a véleménye.Partnerkapcsolatában a függetlenség híve. A lelke mélyén érzi: a családi életre teljességgel alkalmatlan. Bár vágyik gyerekekre, és nagyszerűen is tud bánni velük, az otthonülés, a békés családi élet távol áll természetétől. Nem féltékenykedik a társára, tapintatosan kezeli a helyzetet akkor is, ha gyanúja már több mint gyanú. De azért egyszer módját ejti, hogy szóvá tegye nemtetszését.Negatív aspektusoknál azonban az élet napos oldalának keresése kimerül az élvhajhászásban és a kényelemszeretetben. A lobbanékonyság, megbízhatatlanság és hitetlenség jellemzi, szívesen ígér, de ritkán van mögötte tartalom.

Ez a földies jegy a Holdnak merkúri tulajdonságokat kölcsönöz. Értelmes, érdeklődő és megfontolt, általában tudományos vagy irodalmi hajlamokkal rendelkezik. Érzelmi téren visszafogott, értelmi képességeit azonban segíti a Holdból fakadó intuíció. Emlékező tehetsége kiváló, szívesen tanul, mindent elemez, boncolgat. Alapjában véve szerény és precíz munkaerő. Hűséges, egy kicsit konzervatív és nagyon tartózkodó. Negatív sugárzások mellett kicsinyessé és szőrszálhasogatóvá válik. A rossz bolygóhatások nyomán a kapcsolatai jóval sivárabbak lehetnek, mint amit a Hold más jegyekben kínál, a Szűz-Hold miatt ugyanis mindent csak értelmi alapon képes megközelíteni.

A nőies, vizes jellegű, passzív Hold az érzelmekre hat, felelős a pillanatnyi hangulatért, a múlthoz kapcsolódást, a fantáziát motiválja. A Hold a nőiességet, a jin energiát testesíti meg, és a tudattalanra, illetve a tudattalannak az érzelmekkel, ösztönökkel, lelki akarattal, a megérzéssel, az okkultizmussal, az álmokkal és emlékekkel való kapcsolatára van hatással. A Hold helyzete szerint reagálunk érzelmileg mindenre. Rámutat ösztönös szokásainkra. Befolyásolja a nőiességet, a fogamzást, a terhességet, a születést és a szülést, a gyermekkori élményeket, az érzelmi biztonságot. Kapcsolatban van az otthonnal, családdal és a nyilvánossággal összefüggő dolgokkal.

Merkúr a Nyilasban

Hogyan hat rád a Merkúr

Ez az állás egyenes, őszinte, érdeklődő természetet mutat. Sokat profitálhat a Merkúr helyzetéből, hiszen mindenből képes tanulni, mindenben talál a saját hasznára fordítható elemet. Kitűnően tud blöffölni, és az esetek többségében ez be is jön. Könnyen teremt kapcsolatot, de ezek gyakran csak a megismerésig terjednek. Optimizmus sugárzik minden tettéből, szavából, de jellemzője az örökös játékosság is. Kedveli az utazásokat, az izgalmas kalandokat, könnyen barátkozik, de nem képes igazán elkötelezni magát. Negatív aspektusok esetén meggondolatlan, fölényeskedő, gyerekes gondolkodású, megbízhatatlan, olykor szélhámos.

Vénusz a Skorpióban

Hogyan hat rád a Vénusz

A szelíd Vénusz ebben a jegyben erős érzékiséget, szenvedélyességet gerjeszt. Bár nehezen tárulkozik ki, de amikor megnyílik, óriási érzelmi energiát sugároz. Fellépése határozott, fontosnak tartja az anyagi biztonságot. A Skorpió féltékenysége időről időre fellobban a lelkében. És ez nemcsak a párkapcsolatban jelentkezik, hanem a barátságokban, sőt, a családon belül és a munkatársakkal szemben is. Negatív aspektusokban kicsapongó, féktelen, féltékeny, sértődékeny és összeférhetetlen lesz.

Mars a Kosban

Hogyan hat rád a Mars

A Mars saját tüzes jegyében nem ismer akadályt, nagy energiával, célratörő lendülettel és lelkesedéssel küzd, erőit nem kíméli. Rendkívüli aktivitást ad, s mert fontosnak tartja a versenyt, valamilyen sportágban feltétlenül jó eredményt tud elérni. Hatalmas a szabadságvágya, és nehezen köt kompromisszumot. Olyan feszes tempót diktál, amit csak kevesen tudnak követni. Örömmel hódol szenvedélyeinek. Rossz sugárzások esetén agresszivitás, türelmetlenség jellemzi, hiányzik eszköztárából az önuralom. Ugyancsak a rossz Mars-helyzetből fakad, ha gyakran szenved migrén-erősségű fejfájástól.

Jupiter a Ikrekben

Hogyan hat rád a Jupiter

Ez a Jupiter-állás jó értelmi képességet és irodalmi tehetséget ad. Önt mozgékonyság és sokoldalú érdeklődés jellemzi. Széles látókörű, modern gondolkodású, de hajlik arra, hogy megelégedjen a felszínes tudással, és nem mélyül el a dolgok lényegében. Jó üzleti érzékkel rendelkezik, és fejlett a beszédkészsége. Lyukat beszél vitapartnerei hasába. Viszont a diszkréció nem erénye. Nem tud titkot tartani, s lehet, hogy nem szándékosan, de mindig mindent kikotyog. Gyakran keveredik jogi vitába, és nem biztos, hogy győztesen kerül ki, még ha igaza van is. Életfeladata lehet a hit és az értelem összeegyeztetése.

Szaturnusz a Bakban

Hogyan hat rád a Szaturnusz

Saját jegyében a Szaturnusz minden jó tulajdonsága érvényre jut: hatására ön szorgalmas, kitartó, alapos és megbízható. Törekvéseit többnyire siker koronázza, becsvágyát is előbb-utóbb ki tudja elégíteni. Céljaiért teljes erőbedobással küzd. Általában gyakorlati érzékkel rendelkezik, az elvont dolgok, az ábrándok távol állnak alkatától. Rossz tulajdonsága, hogy nem képes elviselni, ha valamiről le kell mondania. Gyermekeivel szemben szigorú, ami nem baj, de az már igen, hogyha a saját álmait akarja velük valóra váltatni.

Uránusz az Nyilasban

Hogyan hat rád az Uránusz

Nagy képzelőerő, találékonyság, intenzív szellemi törekvések jellemzik. Vallásfilozófiai, metafizikai, ezoterikus, misztikus problémák iránt érdeklődik. Imádja a kihívásokat, szereti az új és szokatlan megoldásokat. Igazi vallásújító és úttörő személyiség, hajlamos minden új befogadására. Tartósan negatív hatásokra fékezhetetlenné válik, felforgató, a hagyományokat nem tisztelő megnyilvánulásaival hívja fel magára a figyelmet.

Neptunusz a Bakban

Hogyan hat rád a Neptunusz

Józan gondolkodású, széles látókörű, általában lelki-szellemi törekvések jellemzik. Összefogottsága érzelmi és lelki dolgokban nyilvánul meg. Az élet egyét területein, főleg a hétköznapokban határozatlan, és ez nagyon zavarja. Gyakran lesz úrrá hangulatán a búskomorság.

A Neptunuszt a 20. században fedezték fel. 146 év alatt kerüli meg a Napot, vagyis egy-egy jegyben kb. 14 esztendőt tölt. Elsősorban a tömetekre hat, de a lelki eseményeket is befolyásolja. Valójában nyolc neptunuszi helyzet elemzése volna életszerű, mert a többi átvonulás vagy túl régen volt, vagy meglehetősen sokára következik be. A Neptunusz egyébként az egyetemes szeretet jelölője. Feloldja a fizikai és a lelki sík közötti határokat. Az anyagtól való elszakadás azonban nemcsak a fantázia segítségével, illúzióba menekülés, vízionálás által lehetséges, hanem elérhető az alkohol, kábítószer segítségével is. A Neptunusz jelzi a spirituális és lelki fejlődést, a hit és a szeretet erejét, gyakorlását. A bolygó erősíti az intuíciót, a spirituális és művészi képességeket, fejleszti az együttérzést és az emberszeretetet. Diszharmonikus aspektusai zavaros gondolkodást, gyenge idegrendszert, hiszékenységet, szenvedélybetegségeket jelez.

Plútó a Skorpióban

Hogyan hat rád a Plútó

Erős belső késztetést érez a halál és az árnyékvilág megismerésére, gondolatai a titkok és a megismerhetetlen körül forognak. Fél a dolgok elvesztésétől. Ez az állás nagy intenzitást, céltudatosságot és elszántságot ad. Gyakran olyan mély pesszimizmus lesz úrrá gondolatain, hogy az egész világot az ellenségének érzi. Mindenkit elmar maga mellől, és könnyen egyedül marad.

 

Volt egy pillanat. Egy tizedmásodperc. Nemtudom mi történt. Nem emlékszem. Pedig emlékezni akarok. De valami belül nem engedi. Nem történt semmi. Csak majdnem. Ez biztos. Azóta sem tudom, hogy mi van velem. Másnap rádöbbentem: talán beleszerettem. Majd rájöttem arra is, hogy ez szinte lehetetlen. Túl sokat gondolok rá. Arra a lehetőségre. Amir nem történt meg. Talán csak az fáj, hogy nem történt meg. Talán azért gondolok rá sokat, mert rá akarok gondolni. Talán hinni akarom, hogy szerelmes vagyok. Tudatosan gondolok rá, és nem azért, mert vonzódom hozzá. Mert nem vonzódom. Vagy talán. Félek ettől az egésztől.

Hogy mi a legrosszabb benne? Hogy nem beszélhetek róla. Neki menyasszonya van. Vagy talán már csak volt. Nemtudom hogy állnak most. Talán már csak volt. És? Mindenki ismeri körülöttem. Ez is tény. És pontosan ezért nem beszélhetek róla. A hitről, félelmekről, érzésekről vagy nem-érzésekről....

Mi a bánatos francot csináljak???

Maximalista módon törekszem a legjobbra, a tökéletesre. Tanulásban, munkában, háztartásban, buliban, szépségben, lelki tisztaságban, gondolatokban, teherbírásban, gazdaként és emberként egyaránt a legjobb, tökéletes akarok lenni. Nem elégszem meg a jóval. Őrülten keresem, vágyom, kívánom a tökéletes pillanatot, órát, napot, hetet. A tökéletes életet.

A napokban a kezembe akadt egy füzet. Talán pontosabb lenne füzetecskének nevezni. Nagyjából levélbélyeg méretű, és úgy három éve vettem. A borítóján az áll: "Just a Perfect Day...". Különleges pillanatokra szántam, azokat akartam megörökíteni benne. Még ma is üres. Időről-időre előveszem, elmerengek fölötte. Majd újra elteszem. A tökéletes pillanatokra várva. A tökéletesre, ami soha nem jön el. Olykor kiegyengetem a szamárfüleket, elgondolkodva méregetem a macikat a borítón. Tollat ragadok, és elszánom magam, most írni fogok. Aztán csak ülök bambán. Semmi nem jut eszembe. Pörgetem a tollat az ujjaim között, és várok. Majd elsüllyesztem újra a kis bélyeget. Egyszer egy üzenet záloga lesz. Talán.

Pedig megfogadtam, soha semmit nem fogok különleges pillanatokra tartogatni.

Mégis mindent különleges pillanatokra tartogatok.

Magamat is.

Az életemet is...

A hétvégém libidó és hullámvasút mentesen telt. Mostanában így megy ez, csak szép nyugisan, amúgy öregesen. Jó ez így. Néhány oldal szakdoga, néhány oldal tdk, pár óra boldogító vásárlás, viszont nikotinmentes, gyógyteás életmód. Ásítoztató, nyugodt, nevetséges, és szomorú, hogy így is jólérzem magam...

Elmúltak az érzelmi, szellemi, lelki, fizikai hullámvasútak. Most hozom életem legjobb formáját, lassan minden területen a csúcsra érek, mégsincs mellettem senki, akivel ezt megoszthatnám. És nem is vágyom rá. Ijesztő... Sok(k).

Legalább a vidámparkba elvihetne valaki hullámvasutazni, körhintázni, adrenalintúrázni...

Napok óta rettegő aggódással gondolok vissza az elmúlt hónapok ágyabsztinenciájára. Nem az a megrázó, hogy pár hónapig nem osztom meg senkivel az ágyam. Viszont éjszakánként szükölő forgolódásra késztetett a tudat, hogy nem is hiányzik. Nyüszítve visszasírtam azokat a régi szép időket, pontosan az elmúlt öt évet. Ugyanis amióta szexuális életem van, soha nem kellett nélkülöznöm egy-két hétnél tovább, mert vagy mindig volt valakim, vagy jött hamar a következő.

Most viszont nemhogy nincs, de nem is hiányzott. Erősen fogvacogtatott a gondolat, hogy mindörökké frigid, impotens lettem. Mind a mai napig.

Elég nehezen ébredtem, fél óra késéssel értem az egyetemre. Az órán már javában történt a nagy semmi. Ásítozva vonultam be, egy elmotyogott elnézést és egy energiaital kíséretében. Majd tűkön ülve vártam a szünetet. A cigi, és a reggeli, immáér második kávé megtette a hatását, felébredtem.

Majd kiszúrtam a "korrekt domborulatot". A tisztelt oktatón pazarul eltalált farmer feszült elöl-hátul. Hazatért a libidóm. Azt hiszem, erre mondják, hogy elöntött a vágy. Szegény férfiún kevés férfias dolog volt, alacsony, kölyökarcú, nem éppen figyelemfelkeltő hangú emberkéről lévén szó. A legtöbb diáklány a főszerkesztői mivoltot találta vonzónak benne. Én valami mást. Tetőtől talpig belepirultam, életemben először vihognom kellett. Fantáziám vetítésbe kezdett, halkan, szinte hang nélkül kuncogtam, vörösödtem...

El kellett hagynom a termet egy rövid időre, röpke hidegzuhany erejéig. De megérte. Nem vagyok impontens...

Az elmúlt hónapokban mélységes mély kútból másztam kifelé. Vagy inkább alagút volt, kusza, labirintusszerű. Ezer meg ezer alkalommal eltévedtem, és mindig ugyanott lyukadtam ki. Ahonnan elindultam. Félelmetesen ismerős, áthatolhatatlan sötétség vett körül.

Az élet folyton keresztbe tett, s erre én is tettem egy lapáttal, mert mindent elvállaltam. Segítettem mindenkinek, aki segítséget kért, hiába előtte soha nem beszéltünk. Egyetlen pillanatig sem sajnáltam az időt és az energiát mások gondjaira, azok megoldására. Szakdolgozat tematikákatt körmöltem látástól mikulásig, minden órán megjelentem, kisangyal mós jegyzeteltem. Már most nagyjából 100 oldalnyi anyagom van a félévből, pedig még nincs vége az ötödik hétnek. Bőkezűen osztogattam amim volt, mert miért ne legyen másnak is. Akárhogyis, visszatekintve egy igazi Teréz anyaként viselkedtem, ha beleszámoljuk a megmentett vagy megmenteni próbált lelkeket, helyzeteket, életeket.

Nem fájt, hogy senki nem kérdezi, hogy vagyok. Úgysem mondtam volna el. Nem fájt, hogy amikor szarul nézek ki, csak annyit mondanak, aludj többet, s nem azt kérdezik, miért nem alszol. Úgyis csak legyintettem volna.

Hiszen utálok panaszkodni, nem szeretem ha sajnálnak, ha mindenáron segíteni akarnak - bár visszanézve, úgysem akartak volna. Mégis ki kell adnom magamből, s mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Így egy kicsit talán más lesz... Vagy menet közben meggondolom magam... Majd elválik.

Kezdjük a legelején, azzal a bizonyos gödörrel, azaz labirintussal. Jó mélyen vagyok. Korábban már említett okokból marha egyedül vagyok. Van egy kutyám, aki nagyon édes, meghallgat meg minden, de azért az nem ugyanaz. Talán soha nem voltam még ennyire egyedül, már-már magányosan... Ez elszomorít, ha lehet, mégjobban.

Aztán ha nem lennék lelkileg eléggé leamortizálva, ott a sok gond, anyagilag, hogy hogyan segítsek a szüleimnek, ha magamat sem tudom eltartani.

Mert szellemileg sem vagyok a topon, tdk és szakdoga mellett tolom a két egyetemet. Írom mások szakdogáját, helyettük is ott vagyok az órákon, átvállalom a felelést, ha nekik nem megy. Nem várok sírig tartó hálát, egy kösz is elég lenne... Jönnek a zh hegyek, az asztalonom tornyosulnak a könyvek, és még egyiket sem nyitottam ki, mert nincs időm rá.

Érzelmileg, lelkileg, szellemileg a padlón vagyok, és mindenki igyekszik még mélyebbre küldeni. Jövő héttől talán dolgozni is fogok, így megvalósíthatom a heti 168+1 óra ébrenlétet... Maratoni nem-alvó leszek, azt hiszem...

Az, hogy nincs jövőképem, és az élet hetente újra meg újra kicsellózik velem, hogy mindig azt hiszem, nem lehet már rosszabb, és mindig kiderül, hogy lehet, már csak hap a tortán... Vagy a cseresznye a habon...

I.
Sétálok az utcán
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem.
Elvesztem... Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem... ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van.
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig

Minden első randi, minden új kapcsolat kezdete izgalommal vegyes várakozás. Az ember órákig készülődik, s aki nőből van, mint én is, 86 ruhát cserél, hogy végül a legelőször fölvett rongyokat húzza magára az utolsó pillanatban.

Izgatott várakozással indul neki az útnak, melynek végén egy új randi, egy új lehetőség, talán boldogság, talán csalódás várja. Nem mondhatom, hogy sok randim volt már. Fiatalon az ember az ilyesminek nem adja meg a módját. Igazi randim talán öt-hat lehetett mostanáig, az is ugyanazzal az egy emberrel. Nem voltam kifejezetten ideges, inkább kellemes, cseppet sem zavaró izgalomnak nevezhetném, amit éreztem. Egy kicsit zavart ugyan, hogy nem tudtam, hogy álljak kettőnkhöz. Egy buliban ismertem meg, ahol ahogyan az lenni szokott, kicsit összegabalyodtunk. Hazakísért, megcsókolt, elment.

Egy jóbarátom azt mondta, itt bizony ha csókkal váltunk el, csókkal lesz az üdvözlés is. Zavart is meg nem is, emellett úgy gondoltam, egy buli egészen más mint egy randi. Tévedtem. Ha nem is csókkal, de szájra puszival köszöntött. Soha még ilyen fiúval nem találkoztam. Annyira... nemistudom, talán a lovagias a legjobb szó rá.

Régen éreztem ilyen jól magam, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy bármit rosszul csinálnék, bármi rosszat mondhatnék. Sem pedig az, hogy az életem jelenlegi állás szerint egy káosz. Kikapcsoltam és elfelejtettem mindent.

Háromkor találkoztunk. Amikor véletlenül az órámra pillantottam, hét óra volt. Valaki ellopta az időt, és megtöltötte meseszép tartalommal. Egyetlen másodpercig sem unatkoztam. Nem éreztem azt a bizonytalanságot, amit a legutóbbi kapcsolataimban oly sokszor, hogy nemtudom, megtehetek-e valamit, vagy nem lenne helyes.

Ha őszinte akarok lenni, évek óta először az első pillanattól kezdve önmagam lehettem.

A bőrömön most is érzem az illatát, és meglepő, hogy ez mennyire megnyugtat.

Köszönöm.

Korán jött, viharosan söpört el, hirtelen ért véget, csak romokat hagyott. Talán 17 éves lehettem. Egy kevéssé boldog távkapcsolatban éltem már egy ideje, körülöttem mindenki azt várt, hogy legyen már vége. Én szerettem a fiút, a magammódján. Aztán megismertem Őt. Azaz megismertem újra, hiszen akkor már csaknem 10 éve ismertük egymást. Végig fölöttem járt egy évvel, először általános iskolába, majd gimibe is. Az angol dráma csoportban találkoztunk, ismertük egymást régről, a legjobb barátnőm viszont komolyan hajtott rá. Később Ő a tudtára adta, hogy semmi esélye. Így váltak külön az útjaik.

Egy csodálatos, alkoholmámoros estén az előadás után valahogy megtörtént. Megcsókolt. Vagy én őt. Ma sem tudom eldönteni. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna. Érzések, színek, hangok, illatok, képek kavarognak bennem abból az első, csodálatos időszakból.

Hamarosan kéz a kézben szálltunk szembe a világ viharaival. Álomszerű volt. Próbálok pillanatokat megragadni, de nem megy. Képtelen vagyok nem napról napra meséli el azt a másfél évet, így inkább hozzá se kezdek.

A mai napig életem legszebb másfél éveként gondolok rá. Talán egyszer máshogy lesz. De addigis legalább tudom, mit is jelent a szerelem, a feltétel nélküli szeretet, és a harc, vállt vállnak vetve.

Néha sajnálom, hogy vége lett. Sokszor eszembe jut, hol lehetnénk, mit csinálnánk most, ha még lenne olyan, hogy MI. Eljátsszogatok a gondolattal, majd visszateszem a fiókba, és a világ szeme közé nézek. Ő most boldog, és egyszer... Egyszer én is az leszek.

Még nincs három éve, hogy elköltöztem otthonról. Azóta Pesten tanulok, s immár a  negyedik helyre fogok költözni egy hónapon belül. Kollégiummal kezdtem, 2007 szeptemberében. Rövid úton megutáltam, nem nekem találták ki. Egyedül a társaság az, ami ma is hiányzik olykor. Az, hogy kilépek az ajtón, és néhány percen belül találok valakit, akihez szólhatok egy-két jó szót. 2009 áprilisában költöztem először albérletbe. A főbérlő egy tapló volt, hogy mást ne mondjak róla. A lakás kicsi, kétnaponta szorult szerelésre valami, és annak ellenére, hogy lány lakótársam volt, a takarítás is egyértelműen rám hárult. Aztán magamhoz vettem az én drága egyetlen kiskutyámat, elvágva a menekülőutat vissza a koliba.

2009 augusztusában a lakótársammal történt nézeteltérések miatt elköltöztem, egy nagyobb lakásba, egy ismerőshöz. És most innen menni kell. Imádom ezt a lakást, kicsit a magaménak éreztem, végre egy év után először valahol újra otthon éreztem magam. Lázas sietséggel, de nem kapkodva igyekszem megtalálni a következő jelöltet, hátha újra otthont teremthetek magamnak és a kutyusomnak valahol, ha csak ideiglenesen is.

Nagyon elegem van már és biztos vagyok benne, hogy a kis drágámnak sem egyszerű, hiszen mire megtanulja az új szabályokat valahol, addigra továbbállunk. Úgy érzem magam, mint a régi filmek vándorcigányai. Talán majd egyszer ottragadok valahol...

Dolgoztam egy darabid pénzügyi tanácsadóként. Hatalmasat lehet vele kaszálni, tény és való, kár, hogy nekem nem fekszik. Ezért jöttem el.

Mégis mesecsodaszép emlékek fűznek hozzá, a mai napig jó szívvel gondolok arra a pár hónapra. Főleg az akkori vezetőmre. Az a fiú valahogy olyan más volt. Nem azért, mert idősebb, vagy mert "komoly, dolgozó ember". Egyáltalán nem volt komoly. Nagydumás, mosolygós, kicsit beképzelt - de nagyon jól állt neki! :) - fiú volt. Kezdetben nem csíptem, de később nagyon megkedveltem. Volt néhány Hollywood-i sztorink. Elmesélve olyan más. Talán nem érezhető a pillanat varázsa.

Amikor együtt hajtogattunk gólyát - ami egyébként daru volt... Meg volt húzatva, miután előző este a hollandok megtanítottak tulipánt hajtogatni, és az irodában hajtogattam neki egyet. Ő cserébe hajtogatott nekem egy békát. Majd kitalálta, hajtogassunk gólyát... Hamar kiderült, hogy a daru-gólyára gondol :D. Épp egy ügyfélre vártunk, szombat délután az üres irodában. Internetes útmutatás alapján hajtogattunk gólyát, ketten egyet. :D

Egymás szavába vágva kapkodtuk ki a másik kezéből. Végül elkészült a mű. Elneveztük a Lock Ness-i szörnynek :D. Arra ugyanis jobban hasonlított. Vagyis inkább semmi másra nem hasonlított :).

Mesegyönyörű. Az élmények, az emlékek, ahogy sorra szétáradnak bennem. Sokszor bánom. Nem azt, hogy végül nem történt semmi. Azt sajnálom, ami lehetett volna.

Most már késő, azt hiszem...

Néhány hónappal ezelőtt volt két nagyon jó barátom. Talán erről már írtam is. Az érdekes talán inkább az, hogy ma mi van velük.

Egyikük felkeresett, hogy találkozzunk. Igaz, a lakásától tíz percre lévő törzshelyünkön voltam épp. Három óra alatt oda is ért. Semmi gond. Elsírta búját-baját. Azt állította, eddig azért nem jelentkezett, mert nem érezte, hogy szükségem van rá. Megjegyzem, most sem nekem volt szükségem rá, hanem neki rám. Nem volt kinek elsírnia, hogy mi van a barátnőjével. Nem volt kinek beismernie, hogy retteg jövőtől, nem volt aki tanácsot adjon. Mint hamarosan kiderült, eddig sem azért nem keresett mert nem érezte... Eddig az exemmel lógott minden héten... De mivel ő nem tudta vígasztalni a drága barátomat, mert ő meg miattam sírt, hát maradtam én... Kizárásos alapon lehet nekem rinyálni. Én úgysem panaszkodok soha. Nem a stílusom...

A másik fiú a lakótársam, így időről időre megpróbálom rendezni a viszonyunkat, ha már egyszer együtt kell élnünk. Valahogy soha nem sikerül. Talán azért sem, mert vizsgaidőszak van. Ő reggel elmegy, hogy elkísérje egy barátját a vonattól a könyvtárig, majd találkozik egy másik barátjával, akivel együtt tanulnak - bár nem egy szakon vannak - este tízig. Tíz után hazajön, egy cigi, majd bevonul a szobájába, s telefonál hajnalig a reggel kísérgetett baráttal. Ők a barátai. Hogy én hol is vagyok, az jó kérdés. Azt hiszem sehol. Én vagyok a haver, akivel együtt lakik, aki eteti a macskáját, takarítja a lakást, mos, rendet rak, sőt, olykor még főz is.

Elegem van...

Egyetlen olyan ember volt az életemben, akivel kapcsolatban éltem és szándékosan, tudatosan akart megsebezni.

Furcsán alakult az egész élet. Egyszercsak ott voltunk a tánctér kellős közepén, csak mi ketten. Pedig régóta ismertem. Látásból. Még aznap este kézenfogva sétáltunk haza, hozzájuk. Azt mondta, irigyelte az exemet, miattam. Nem tudta, hogy nem volt mire irigynek lennie. Az az ex-kapcsolat sem úgy működött ahogy kellett volna, ráadásként még túl sokáig is tartott.

Ő valahol még mindig az egy éve végetért kapcsolatában élt. Közben egy hét után vallott szerelmet. Ő volt az első, akivel olyannyira egy hullámhosszon voltunk, hogy néha már-már ijesztő volt. Nem tartott sokáig. Egy hónap lehetett. Én nem voltam alkalmas egy kapcsolatra akkor, azt hiszem ő meg soha nem lesz alkalmas új kapcsolatra, mert az első nagy szerelem rabságában él - még ma is, pedig ez már több mint egy éve történt.

Furcsa-romantikus fiú volt. Annyi rózsát is régen kaptam, amennyit a vele töltött alig egy hónap alatt. Mániákusan romantika-függő volt, ami csak és kizárólag azért nem zavart, mert elég ritkán találkoztunk ahhoz, hogy a hétköznapokban ne kajak lépten-nyomon hányingert a rózsaszín ködöt is ködösítő nyálazástól.

Majd elkezdtem érezni, hogy vége. Szakítani akartam. Keservesen. Nem hagyta. Meg akarta oldani -legalábbis ezt mondta.

Kér, hogy egy szava nem volt igaz. Miután nagyjából másfél-két óra alatt sikerült meggyőznie, hogy maradjunk együtt, adjak egy utolsó esélyt nekünk, legközelebb csak egy hét múlva találkoztunk.

Akkor ő szakított, minden szó, előzetes beszélgetés, magyarázat nélkül. Ő volt az első olyan kapcsolatom, amelynek nem én vetettem véget. De nem ez fáj. Semmi büszkeség meg a többi hülye szöveg. Az fáj, hogy akkor nem mondta el, hogy miért, és az, hogy azért beszélt rá, hogy maradjunk együtt, hogy elmondhassa:

Végül mégis Ő dobott ki...

Úgy indult, mint a mesékben. Vagy talán inkább az amerikai filmekben. Igen, egy újabb múlt-idéző mese. Bár ez egy kicsit közelebbi múlt.

Már régen nem számítottam rá, nem vártam, nem kerestem azt a lángoló érzést, ami már majdnem szerelem. Amiből szerelem lehet. Éppen ezért egy villámcsapáshoz tudnám hasonlítani. Rengeteg közös ismerősünk volt, nagyon sok sztorit hallottam már róla, de valahogy soha eszembe sem jutott, hogy meg akarjam ismerni. Nekem ő egy báty volt, és mint olyan, korábbi tapasztalatok alapján, szóba sem jöhetett volna. Sokszor érzem úgy ugyanis, hogy ha egy családban az egyik gyerek normális, a másik jóval kevésbé az. Bár azon sose gondolkoztam el őszintén, hogy a húga normális-e - utólag tudom, nem az.

Egy bulin futottunk össze. Szikráztunk, látványosan. Egy fergeteges éjszaka után úgy váltunk el, hogy majd keres. És valóban. Egy hétig randizgattunk. A randizás ilyetén fogalma teljesen új volt nekem. Akkor voltam 20 éves, és bár 16 éves korom óta jobbára kapcsolatokban éltem, tisztességes, igazi randim előtte még nem nagyon volt. Meg voltam veszve, nem értettem, hová lett az a fiú, akit megismertem. Mert ez a fiú visszahúzódó volt, csendes. Egyetlen pillanatra sem felejtette rajtam a szemét véletlenül, egy kedves szót nem szólt, hiába öltözködtem, sminkeltem órákig, hiába álltam a tükör előtt már a randi előtt órákkal.

Végül mégis összejöttünk. A mai napig nem értem, hogyan. Bár azt a vonzalmat, amit akkor éreztem, még ma is érzem, ha a közelembe kerül. Meg azt a biztonságot. De érzelmek sehol. A testi vonzalom nagyon fontos - mondhat bárki bármit. Fontos, de nem minden. Voltak csúcspontok a kapcsolatunkban. Kár, hogy ezen a néhány pár napos sziporkán kívül jobbára hullámvölgyekből állt.

Egy ideje próbálom elnyiszálni a zsinórt, ami hozzá köt. Kár, hogy láthatatlan. Ő meg nem hagyja. Nem múlaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy éreztesse másokkal, hogy az ő "exe" vagyok, ami nála egyenlő azzal, hogy az övé. Nem enged senkit a közelembe, kézzel-lábbal kapálózik az ellen, hogy bárkire akár csak rá is nézzek. Én meg bosszúból csinálok rengeteg hülyeséget.

Szép volt, jó volt, ennyi volt. Ezzel búcsúzom Tőled, drágám. Talán soha nem érted majd meg, hogy miért. Talán egyszer megbocsátod nekem ezt - ami szerinted csak önzőség.

De mégis kire gondoljak, amikor kapcsolatról van szó? Kire gondoljak, amikor az életem hátralévő részének sorsáról döntök egyetlen pillanat alatt, olykor már-már könnyelműen?

A kezembe akadt valamelyik nap egy gyűrű. Valaha szép, antik-ezüstösen csillogott, ma már fekete, és alig-alig kivehető a mintája. Bizsu, de ez semmit nem von le az értékéből.

De most nem erről a gyűrűről akarok beszélni. Életemben soha nem voltam eléggé gonosz, eléggé szívtelen, ahhoz, hogy megtegyek dolgokat. Soha, csupán egyetlen egyszer.

Amikor elköltöztem otthonról, ott álltam a nagyvárosban egyedül, gyökerek nélkül. Senkit nem ismertem, de nem éreztem magam elveszettnek. Hamar bekerültem a legjobbnak hitt társaságba - ami a legjobb lett volna, ha nem indul oszlásnak. Egy hónapra rá már volt aki a kezem szorongassa, kísérgessen, vigyázzon rám, kiszolgáljon. Vagy ponto fordítva? Még ma sem tudom eldönteni. Én neki anyapótlék, ő nekem család, gyökérpótlék volt. Hogy szerettük-e egymást? Mások azt mondják, igen. Mi azt mondjuk, nem. Persze szeretjük azt állítani, hogy ő szeretett, de én nem őt, de valójában azt hiszem, egyikünk sem szerette a másikat igazán.

Ennek ellenére csodálatos hónapokat töltöttünk együtt, ha jó paszban voltunk. Ő kizsigerelt mind az egyetemen, mind anyagilag, cserébe vacsorával várt. Jó üzlet volt. Egy évig nyúztuk egymást, végül már szinte szó szerint. Soha még annyi idióta-baromságon nem kaptam össze senkivel, soha még annyira nem szégyelltem magam, nem rettegtem, nem ordítottam egy-egy veszekedés alatt/miatt, mint vele. Se előtte, se azóta. De azért jó kis kapcsolat volt ez.

Amikor nagy nehezen végre vége lett, egyedül maradtam. Mint a kisujjam. A közös barátaink mind mellé álltak, még a legjobb barátom is, mondván, hogy én erős vagyok, de szegény fiú szenved. Najah. Három hónap magányt kaptam, amiért végre véget vetettem mindannyiunk rémálmának - azaz a kapcsolatunknak. A mai napig nem hánytorgattam fel senkinek, hogy akkor és ott azért futott vakvágányra az életem, mert hónapokig SENKI nem volt, aki legalább egy tizedmásodpercre megfogta volna a kezem, vagy megkérdezte volna: "hogy vagy?".

Ezért történhetett, hogy az egy év emlékeit kiszórtam a koliablakon a harmadikról. Rózsákat törtem darabokra, ajándékokat ajándékoztam tovább. Megátkoztam azt az embert, akinek egy éven át hazudtam szerelmet, majd belekapaszkodtam az első faágba, ami kiránthat a vízből. Viharos semmiség volt. Akkor került elő a gyűrű is. Megmentőm szeme láttára vágtam be a Dunába. Talán ott vágtam el magam? Ez már egy másik történet.

Szomorú, hogy az egy évből semmi nincs már meg. Ha erősen koncentrálok, hallok egy ordító férfihangot, egy ököl döngését a falon, egy gúnyos, elnyújtott kötőszót. Érzek egy távoli rettegést, ostoba szégyenkezést, mélységes szomorúságot, és időtlen magányt. A barátaim hiányát is. Meg a gyűrűét. Nem mert annyira ragaszkodnék hozzá. Hanem mert talán egyetlen aprócska szép emlékem volna...

A többi a ködbe vész.

Fullasztó űr, csak lebegek némán.

A szerelem feszít, majd' szétrobbantja a szívem.

Lüktető ér, reszket mindkét kezem!

Szerelmem tiéd, hát vedd el!

Olyan vagyok, mint egy nyitott könyv,

Csobbanva táncolok, mint a Lock Ness-i szörny.

Éjfélt ütött a szegény balek órája,

De szerelembe esett, nem pofára.

Nagy baromság. Attól, hogy a dátumhoz eggyel nagyobb számot kell írni, még nem változik meg minden. Lehetne újhavi fogadalom is akár... Vagy ilyesmi.

Mindegy, azért megpróbálkoztam. Igyekszem hinni is benne. Talán egyszerű a dolgom, mert a változást nem december 31-ről január 1-re virradóra kell végrehajtanom. Megkezdődött már korábban. A változás, aminek a végén az elmúlt két év tapasztalatával leszek olyan, amilyen két évvel ezelőttig voltam.

A fogyókúra, a cigiről való leszokás, az alkoholfogyasztás minimalizálása, a rendszeres testmozgás. Mind olyan dolgok, ami elhatározás kérdése, és holt mindegy, hogy az elhatározás az óév alkonyán születik-e meg, vagy az első napsütéses tavaszi napon, amikor az ember mérlegre áll, vagy felveszi a tavalyi, kicsit szűknek tűnő nyáriruhát.

Nagy szavak, amelyek jól hangzanak, tiszteletet vívhatnak ki társaink körében - és amelyeket nem tartunk be. Olyan, mint a mostanság kedvelt és gyakran hagoztatott mondatom: A következő fickóhoz feleségül megyek.

Naná. Komolyan gondolom. Jó is lenne. Ha a baba-projekt lenne a legnagyobb gondom. Végre. Szép is lenne. Aztán majd jön a következő, aki ugyanolyan nagy szerelemnek ígérkezik, mint a legutolsó (erről majd máskor mesélek), és ugyanúgy hatalmas pofáraesés lesz.

Mégis fogadkozom.

Ha csak ezen múlna.

Így egyszerűbb lenne az élet.

Még mindig hihetetlen ez az egész. Nemtudom feldolgozni, hogy ez velem, velünk történik. Persze már jó előre tudom, hogy nem lesz ebből semmi, hiszen képtelenek vagyunk egymást komolyan venni.

Úgy másfél, két éve kezdődhetett. Az eset előtt pár hónappal szakítottam a pasimmal, csúnya elválás volt, még ma is iszom a levét. Akkor valahogy szabad voltam, szárnyaltam. Nem hiányzott az exem, a barátaimmal töltöttem minden időmet. Lány létemre elég sok mindenben benne voltam. Az akkori törzshelyemen ott volt Ő is. Már korábban is észrevettem, hogy folyton figyel, és valahogy mintha mindig tudta volna, hogy épp mi történik velem. Pedig egy szót se beszéltünk.

Azon az estén úgy döntöttem, legalább nem kell egy kalandért messzire menni. Mintha megérezte volna. Nem ígérkezett többnek egy csütörtök esti numeránál, de akkor nem si volt másra szükségem. A meglepetés, az első, az akkor ért, mikor másnap elkérte a számom, és csókkal váltunk el. Aztán randinztunk. Egyszer. Átvágott. Nem mintha hú de nagyon komolyan gondoltam volna, de mégis. Azért szólhatott volna, hogy asszonyka mellett k*rogat félre. Sebaj. Leépítettem.

Ettől a ponttól kezdődött egy se veled se nélküled játszma. Eltáncoltuk, eljátszottuk, elmeséltük egymásnak és tulajdonképpen mindenkinek. Voltak próbálkozások, nemigen jutottunk messzire.

Mégis ő koptatja agyam hajópadlóját. Ő a fiú, akinek arca, neve van. Akit nem akarok megtartani, akit félek eltaszítani. Aki ismét elhívott randizni. Szívem szerint megkérdezném tőle, sírva, nevetve, ordítva, suttogva, énekelve, bárhogy csak választ kapjak.

Megkérdezném:

Mond, mégis mit remélünk még?

Bátran mondhatnám, hogy borzalmas volt. Nemigazán éreztem jól magam. A gyerekek kedvesek voltak. Befogadtak, megszerettek, ragaszkodóak voltak nagyon. Én is megszerettem őket, tényleg imádnivalóak, aranyosak. Kár, hogy szinte csak irigylésreméltó dolgaik vannak. Én meg mostanában hajlamos vagyok az eszméletlen méretű irigységre. Irigy vagyok helyzetekre, tárgyakra, tulajdonságokra. A szép színű, hosszú hajra, a vékony derékra, hájmentes csipőre, drága-elegáns ruhákra, cipőkre, a komoly kapcsolatokra, az őszinte barátságokra. Arra ha valakinek van kit felhívni az éjszaka közepén...

Ilyenkor szánalmasnak és fájdalmasan gonosznak érzem magam.

És az is vagyok. Az egész életem egy szánalmas és unalmas kis novellácska, pedig én igazi nagyregényt akartam. Már mindegy...

Ülök a gép előtt törölközőbe csavarva, vizes hajjal, "szépítő" pakolással. Készülök az esti vendégségre. Készülök arra, hogy nálam 2-3 évvel fiatalabb korosztállyal töltsem el a szilvesztert a szülői házban. Haza menekültem. Nem mintha amúgy lenne hova mennem, de tutira megoldottam volna. Ha nem menekülnék. Egy hónapon belül a két legjobb barátomban csalódtam óriásit. Több pedig nincs. Hiszen nem lehet az embernek 6 legjobb barátja, hogy mindig legyen valaki tartalékba. Szakítottam a párommal, rá egy hétre elvesztettem a barátaimat. Illetve már korábban elvesztettem őket, csak most tudatosult...

Ez úgy egy, másfél hónapja történt. Azóta, ha csak tehetem, hazajövök a szüleimhez vidékre. Volt, hogy este hatkor döntöttem az utazás mellett, és éppen elértem az utolsó vonatot.Tudom, hogy ez menekülés, de egyelőre jólesik. Itt sose vagyok egyedül, bezárkózhatok a szobámba, ha kell a kutyámmal is foglalkozik valaki, etetnek különben nem biztos hogy ennék, főznek-mosnak rám. És legalább nem kell a "barátaim" kénye-kedvére ugranom bármikor, ha épp ŐK rosszul vannak.

Persze azért itt is van, aki bánt. Mire jók a testvérek... Persze, hogy hallgatom: itthon vagy szilveszterkor, nem csoda...stb. Most kezdjem el megmagyarázni neki, hogy ha hívtak volna bárhova, akkor is itthon lennék? Ő még itt lakik. Ő nem tudja, hogy a szülői ház a menedék.

A legbiztosabb menedék.

Eltelt egy újabb év. Hihetetlen, hogy észre sem vettem. Főleg a második felét. Hova lett az utolsó évem első fele az egyetemen?

Valahogy nem várom. 2010 csak egy újabb év. Eggyel több, mint az előző. Én is csak öregebb leszek, az egyetem utolsó hónapjai is elrepülnek, és nyár közepén itt leszek egy "Médiaszakermber" diplomával, meló nélkül. Hiába maradok félig diák. Számít az? Hiszen egy diplomával - ha így nevezik egyáltalán a BA három éve után kapott wcpapír-értékű csodálmányt - kilépek végleg a felnőtt létbe. Önálló kereset, önálló pénzbeosztás, számlafizetés, miegymás. Nem mintha most nem így csinálnám, de most más. Most csak innen-onnan összevakart pénzekből élek és a szüleim támogatnak, amikor tényleg szükségem van rá.

Elrohant. Három év. És ha belegondolok, nem vagyok előrébb. Mármint az életem. Persze okosabb lettem, a médiához kötődő szakirodalmat mint egy könyvtári katalógus, lassan fejből vágom. Például. Sok tudást zsúfoltak a fejembe, mind a a könyvek, mind az oktatók. Megtapasztaltam, hogy milyen érzés élő műsporban lenni egy rádióban (igaz, talán ha ketten hallgatták, akkor sokat mondok, de nem az a lényeg :) ). Meg sokminden mást.

Szakmailag előrébb vagyok. De emberileg nem hiszem. És az életem se. Van néhány saját bútorom a leendő lakásom berendezendő, és van egy kutyám, azt megvédendő. Mindenem megvan amire emberileg szükségem van, szakmailag pedig még gyűjtögetem a felszerelést.

Csak valahogy mintha saját életem nem lenne. Talán ez lesz a szilveszteri fogadalmam: "Élem az Életem!"

Sikerekben gazdag, boldog új évet, minden kedves olvasómnak. Kívánom nektek mindazt, amit ti kívántok magatoknak.

Borzalmas volt. Folyton csak forgolódtam. Talán a szilveszter az oka, de azzal a lánnyal álmodtam, akivel tavaly még együtt szilvesztereztem. Azóta sokminden változott, és bár a mai napig nem értem miért, de ő nagyon megharagudott rám. Azóta egyikünk sem kolis, és azt hiszem április óta nem láttam. Gyötrő volt, álmomban sem mondta el, hogy miért haragszik, csak annyit mondott: Ha jót akarsz, ne akard, hogy hozzád szóljak.

De nem ez volt az igazi borzalom. Van egy kiskutyám, 8 hónapos. Álmomban a harmadik (hajszálra ugyanolyan!!) kiskutyám halt meg, fél éven belül. Az új kiskutyusok azonban nem voltak olyan picik, mint az első először, hanem akkorák, mint amekkora az előző, mikor meghalt, mintha őt akarnák pótolni teljes egészében. De mikor a harmadik is meghalt, feladtam. Sírtam, mint egy kisgyerek, hogy nekem nem való kutya, nem tudok rá vigyázni. Ne legyen igazam!

Erről az álomról sokminden jutott eszembe. Azok az emberek, aki nem kedvelnek. Mi tagadás, van egy stílusom. És azon kevesek, akik kedvelnek. Őket nem értem :). Ezenkívül van még egy csoport, a gerincesek mellett, a gerincteleneké: akik nem kedvelnek, de előszeretettel cigiznek velem, hogy jegyzetet/kidolgozott tételt/cigit/vizsgakövetelményt/kávéravalót kérjenek. Ezt a fajt (hivatalos nevén: féreg), nagyon könnyű kiszúrni. Ha van valaki, akit nem igazán érdekel, hogy hogy vagy, mi van veled (bár a normálisabbja ezt talán még meg is kérdezi), viszont folyton kell neki valami tőled, vagy kölcsön, vagy használatra-"örökbe".

Sebaj, semmi bajom az ilyen emberekkel. Felsimerem őket, és ezt jó érzés tudni. Ezáltal csak azokról a jegyzetekről tudnak, amiről azt akarom, hogy tudjanak. Ráadásul ha néha tudok nekik nemet mondani, például a cigikunyerálásra vagy a kávéra kért apróra, máris jobban érzem magam. Pláne, hogy háromszor annyi pénzük és kétszer annyi szabadidejük van, mint nekem...

A másik dolog, ami foglalkoztat, hogy jó gazdája vagyok-e a kiskutyámnak. Olyan könnyen adok másoknak tanácsot, így csináld-úgy csináld... Lehet, hogy én is rosszul csinálom.

Egy kutya olyan, mint egy gyerek. Persze ennek hallatán sokan felhördülnek, de attól még igaz marad. Etetni, itatni, nevelni kell. Szeretetet, törődést igényel, és igenis pénzbe kerül, nem kevésbe. És hiába adjuk meg neki mindazt ami tőlünk telik. Hiába kelek fel az éjszaka közepén egyetlen nyüsszenésére is. Hiába sétáltatom naponta ötször. Hiába veszek neki fogápoló rágókákat, teljes értékű, minőségi tápot. Hiába játszok vele, tanítgatom naponta. A gyötrő kérdés marad: vajon boldog-e? Mert nem tudja megmondani, ha nem az.

Bár a három halál a három nagy változást is jelenthette. Ami nem volt jó neki, ugyanis háromszor költöztünk. Talán mindegyikbe belehalt egy kicsit.

Azért furcsa, hogy a tudatalattim kommunikál, a kis drágaságom helyett.

Médiaerőszak. Ez a szakdolgozatom címe. Mára kicsit tele vagyok vele. Pedig már nincs minden alkalommal sírhatnékom, amikor eszembe jut. De mégis. Olyan gyakran eszembe jut.

Amikor először láttam őt, a pókerasztalnál ült. A többieket már ismertem látásból, csak őt nem. Kedves, kicsit kisfiús arca és eszméletlenül szép, göndör félhosszú haja, gyönyörű meleg szeme volt. Magamban azon rágódtam, miközben leültem vele szemben az asztalhoz, hogy ad egy, miért nem vagyok egyedülálló, ad kettő miért nem magasabb vagy öt centivel, akkor az se érdekelne, hogy nem vagyok egyedülálló.

Egy órával később már azon rágtam magam, megsértődött-e. Ugyanis kiejtettem. Tudok játszani, na! Most mi legyen? Lelépett. Tuti megsértődött, vissza se jön. Nem törzsvendég, soha nem látom többé! Pedig végig olyan szépen eljátszogattunk az asztal fölött, megvolt a mi kis magánszámunk. :)

Hamarosan visszajött. Idényvirágot hozott nekem, csipkebogyóból meg örökzöldekből kötött apró csokrot - amit úgy egy éve kidobtam, mert beporosodott és megszáradt, tárolhatatlanná vált. Azt mondta, szép vagyok, és különben is szereti, ha egy nő tud győzni, méltósággal. Megöleltük egymást. Így ismerkedtünk meg.

Hamarosan kiderült, amit már az elején sejtettünk, kisded játékunk egyetlen estére korlátozódott csak, neki komoly kapcsolata, nekem kevésbé komoly, de van. Beszélgettünk, néha táncoltunk, boldoztunk.

Aztán eltűnt. Úgy kopott ki az életemből, hogy szinte észre sem vettem.

Mindaddíg, amíg egy napsütéses délutánon a törzsközönség kisírt szeme nem fogadott. Meghalt Árpi. Ezt mondták. Ezt hajtogatták. Láthatóan mindenki ismerte. Csak én nem. Azért vígasztaltam és részvétet nyilvánítottam. Pár nap alatt elcsitult a sirás-hullám. Már csak néha fordult elő egy-egy könnyes tekintet. Akkor rákerestem.

Ő volt. A pokeres fiú, aki csokrot hozott nekem, mert kiejtettem. Ott feküdt, egy külföldi hiradó archív felvételein, lefedetlenül, csaknem teljesen meztelenül, véresen és teljesen holtan.

Alig ismertem, de a nevét az azt követő napokban-hetekben annyiszor hallottam, a barátai annyit meséltek róla, hogy már-már barátomnak éreztem. Nekem ő nem terrorista volt, nem kétes személy. Csak a srác a pókerasztal mellől.

Csak az fáj, hogy nem maradt meg a mosolya. A mosolya nem. Akkor láttam először ismerőst holtan. Meztelenül. Véresen.

A srácot a pókerasztal mellől.