Még nincs három éve, hogy elköltöztem otthonról. Azóta Pesten tanulok, s immár a  negyedik helyre fogok költözni egy hónapon belül. Kollégiummal kezdtem, 2007 szeptemberében. Rövid úton megutáltam, nem nekem találták ki. Egyedül a társaság az, ami ma is hiányzik olykor. Az, hogy kilépek az ajtón, és néhány percen belül találok valakit, akihez szólhatok egy-két jó szót. 2009 áprilisában költöztem először albérletbe. A főbérlő egy tapló volt, hogy mást ne mondjak róla. A lakás kicsi, kétnaponta szorult szerelésre valami, és annak ellenére, hogy lány lakótársam volt, a takarítás is egyértelműen rám hárult. Aztán magamhoz vettem az én drága egyetlen kiskutyámat, elvágva a menekülőutat vissza a koliba.

2009 augusztusában a lakótársammal történt nézeteltérések miatt elköltöztem, egy nagyobb lakásba, egy ismerőshöz. És most innen menni kell. Imádom ezt a lakást, kicsit a magaménak éreztem, végre egy év után először valahol újra otthon éreztem magam. Lázas sietséggel, de nem kapkodva igyekszem megtalálni a következő jelöltet, hátha újra otthont teremthetek magamnak és a kutyusomnak valahol, ha csak ideiglenesen is.

Nagyon elegem van már és biztos vagyok benne, hogy a kis drágámnak sem egyszerű, hiszen mire megtanulja az új szabályokat valahol, addigra továbbállunk. Úgy érzem magam, mint a régi filmek vándorcigányai. Talán majd egyszer ottragadok valahol...