Maximalista módon törekszem a legjobbra, a tökéletesre. Tanulásban, munkában, háztartásban, buliban, szépségben, lelki tisztaságban, gondolatokban, teherbírásban, gazdaként és emberként egyaránt a legjobb, tökéletes akarok lenni. Nem elégszem meg a jóval. Őrülten keresem, vágyom, kívánom a tökéletes pillanatot, órát, napot, hetet. A tökéletes életet.

A napokban a kezembe akadt egy füzet. Talán pontosabb lenne füzetecskének nevezni. Nagyjából levélbélyeg méretű, és úgy három éve vettem. A borítóján az áll: "Just a Perfect Day...". Különleges pillanatokra szántam, azokat akartam megörökíteni benne. Még ma is üres. Időről-időre előveszem, elmerengek fölötte. Majd újra elteszem. A tökéletes pillanatokra várva. A tökéletesre, ami soha nem jön el. Olykor kiegyengetem a szamárfüleket, elgondolkodva méregetem a macikat a borítón. Tollat ragadok, és elszánom magam, most írni fogok. Aztán csak ülök bambán. Semmi nem jut eszembe. Pörgetem a tollat az ujjaim között, és várok. Majd elsüllyesztem újra a kis bélyeget. Egyszer egy üzenet záloga lesz. Talán.

Pedig megfogadtam, soha semmit nem fogok különleges pillanatokra tartogatni.

Mégis mindent különleges pillanatokra tartogatok.

Magamat is.

Az életemet is...