A kezembe akadt valamelyik nap egy gyűrű. Valaha szép, antik-ezüstösen csillogott, ma már fekete, és alig-alig kivehető a mintája. Bizsu, de ez semmit nem von le az értékéből.

De most nem erről a gyűrűről akarok beszélni. Életemben soha nem voltam eléggé gonosz, eléggé szívtelen, ahhoz, hogy megtegyek dolgokat. Soha, csupán egyetlen egyszer.

Amikor elköltöztem otthonról, ott álltam a nagyvárosban egyedül, gyökerek nélkül. Senkit nem ismertem, de nem éreztem magam elveszettnek. Hamar bekerültem a legjobbnak hitt társaságba - ami a legjobb lett volna, ha nem indul oszlásnak. Egy hónapra rá már volt aki a kezem szorongassa, kísérgessen, vigyázzon rám, kiszolgáljon. Vagy ponto fordítva? Még ma sem tudom eldönteni. Én neki anyapótlék, ő nekem család, gyökérpótlék volt. Hogy szerettük-e egymást? Mások azt mondják, igen. Mi azt mondjuk, nem. Persze szeretjük azt állítani, hogy ő szeretett, de én nem őt, de valójában azt hiszem, egyikünk sem szerette a másikat igazán.

Ennek ellenére csodálatos hónapokat töltöttünk együtt, ha jó paszban voltunk. Ő kizsigerelt mind az egyetemen, mind anyagilag, cserébe vacsorával várt. Jó üzlet volt. Egy évig nyúztuk egymást, végül már szinte szó szerint. Soha még annyi idióta-baromságon nem kaptam össze senkivel, soha még annyira nem szégyelltem magam, nem rettegtem, nem ordítottam egy-egy veszekedés alatt/miatt, mint vele. Se előtte, se azóta. De azért jó kis kapcsolat volt ez.

Amikor nagy nehezen végre vége lett, egyedül maradtam. Mint a kisujjam. A közös barátaink mind mellé álltak, még a legjobb barátom is, mondván, hogy én erős vagyok, de szegény fiú szenved. Najah. Három hónap magányt kaptam, amiért végre véget vetettem mindannyiunk rémálmának - azaz a kapcsolatunknak. A mai napig nem hánytorgattam fel senkinek, hogy akkor és ott azért futott vakvágányra az életem, mert hónapokig SENKI nem volt, aki legalább egy tizedmásodpercre megfogta volna a kezem, vagy megkérdezte volna: "hogy vagy?".

Ezért történhetett, hogy az egy év emlékeit kiszórtam a koliablakon a harmadikról. Rózsákat törtem darabokra, ajándékokat ajándékoztam tovább. Megátkoztam azt az embert, akinek egy éven át hazudtam szerelmet, majd belekapaszkodtam az első faágba, ami kiránthat a vízből. Viharos semmiség volt. Akkor került elő a gyűrű is. Megmentőm szeme láttára vágtam be a Dunába. Talán ott vágtam el magam? Ez már egy másik történet.

Szomorú, hogy az egy évből semmi nincs már meg. Ha erősen koncentrálok, hallok egy ordító férfihangot, egy ököl döngését a falon, egy gúnyos, elnyújtott kötőszót. Érzek egy távoli rettegést, ostoba szégyenkezést, mélységes szomorúságot, és időtlen magányt. A barátaim hiányát is. Meg a gyűrűét. Nem mert annyira ragaszkodnék hozzá. Hanem mert talán egyetlen aprócska szép emlékem volna...

A többi a ködbe vész.