Csak ülök az ágyon, s odakint elkezdődött egy újabb nap. Pont, mint a tegnapi. Napok óta esik. Esem vele én is, letargiába. Sétálnék, rohannék, táncolnék az esőben, ha mindezen nem estem volna át már vagy húsz alkalommal a héten. És ha lenne kivel.

Olvasgatom a felkapott közösségi oldalakat, és megfog egy mondat. Állítsuk meg az időt. Mikor éreztem ezt utóljára? Nem tegnap. Fél éve vagyok egyedül. Fél éve? Nem. Több. Sokkal több. Van már vagy három éve. Pedig az elmúlt három évben magam mögött hagytam egy egy éves és egy fél éves kapcsolatot, nameg egy rakat ilyen-olyan pasast. Volt akit az első, volt akit a második randi után. Mert nem kellett, mert nem volt hozzám való. Sem a rövidek, sem a hosszúak. Korábban... Mielőtt "nagyvárosi lány" lettem...

Azok a srácok hozzám tartoztak, a részemmé váltak, s valahol hozzám tartoznak még most is. Csak onnan tudom, hogy valahol fáj, megszúr belül valami, amikor a barátnőjükről vagy az exükről beszélnek, s tudom, egyik sem én vagyok. Ha lesz bátorságom, egyszer megkérdezem tőlük, vajon ők is így éreznek-e. Ha lesz bátorságom.... Talán fájna a válasz is. Fájna, mikor azt mondják: "nem". Fájna, hogy nem vagyok az életük része már.

Lehet, hogy nem engedtem még el őket? Hogy én velük állítottam meg az időt, évekkel ezelőtt? Hogy ott maradtam tiniszinten, és még mindig olyan őrült, újakat tanulós/tanítós kapcsolatokra vágyom? Vagy éppen csak Velük? Vagy inkább Vele... ??

Miket nem hordok össze...