Korán jött, viharosan söpört el, hirtelen ért véget, csak romokat hagyott. Talán 17 éves lehettem. Egy kevéssé boldog távkapcsolatban éltem már egy ideje, körülöttem mindenki azt várt, hogy legyen már vége. Én szerettem a fiút, a magammódján. Aztán megismertem Őt. Azaz megismertem újra, hiszen akkor már csaknem 10 éve ismertük egymást. Végig fölöttem járt egy évvel, először általános iskolába, majd gimibe is. Az angol dráma csoportban találkoztunk, ismertük egymást régről, a legjobb barátnőm viszont komolyan hajtott rá. Később Ő a tudtára adta, hogy semmi esélye. Így váltak külön az útjaik.

Egy csodálatos, alkoholmámoros estén az előadás után valahogy megtörtént. Megcsókolt. Vagy én őt. Ma sem tudom eldönteni. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna. Érzések, színek, hangok, illatok, képek kavarognak bennem abból az első, csodálatos időszakból.

Hamarosan kéz a kézben szálltunk szembe a világ viharaival. Álomszerű volt. Próbálok pillanatokat megragadni, de nem megy. Képtelen vagyok nem napról napra meséli el azt a másfél évet, így inkább hozzá se kezdek.

A mai napig életem legszebb másfél éveként gondolok rá. Talán egyszer máshogy lesz. De addigis legalább tudom, mit is jelent a szerelem, a feltétel nélküli szeretet, és a harc, vállt vállnak vetve.

Néha sajnálom, hogy vége lett. Sokszor eszembe jut, hol lehetnénk, mit csinálnánk most, ha még lenne olyan, hogy MI. Eljátsszogatok a gondolattal, majd visszateszem a fiókba, és a világ szeme közé nézek. Ő most boldog, és egyszer... Egyszer én is az leszek.