Borzalmas volt. Folyton csak forgolódtam. Talán a szilveszter az oka, de azzal a lánnyal álmodtam, akivel tavaly még együtt szilvesztereztem. Azóta sokminden változott, és bár a mai napig nem értem miért, de ő nagyon megharagudott rám. Azóta egyikünk sem kolis, és azt hiszem április óta nem láttam. Gyötrő volt, álmomban sem mondta el, hogy miért haragszik, csak annyit mondott: Ha jót akarsz, ne akard, hogy hozzád szóljak.

De nem ez volt az igazi borzalom. Van egy kiskutyám, 8 hónapos. Álmomban a harmadik (hajszálra ugyanolyan!!) kiskutyám halt meg, fél éven belül. Az új kiskutyusok azonban nem voltak olyan picik, mint az első először, hanem akkorák, mint amekkora az előző, mikor meghalt, mintha őt akarnák pótolni teljes egészében. De mikor a harmadik is meghalt, feladtam. Sírtam, mint egy kisgyerek, hogy nekem nem való kutya, nem tudok rá vigyázni. Ne legyen igazam!

Erről az álomról sokminden jutott eszembe. Azok az emberek, aki nem kedvelnek. Mi tagadás, van egy stílusom. És azon kevesek, akik kedvelnek. Őket nem értem :). Ezenkívül van még egy csoport, a gerincesek mellett, a gerincteleneké: akik nem kedvelnek, de előszeretettel cigiznek velem, hogy jegyzetet/kidolgozott tételt/cigit/vizsgakövetelményt/kávéravalót kérjenek. Ezt a fajt (hivatalos nevén: féreg), nagyon könnyű kiszúrni. Ha van valaki, akit nem igazán érdekel, hogy hogy vagy, mi van veled (bár a normálisabbja ezt talán még meg is kérdezi), viszont folyton kell neki valami tőled, vagy kölcsön, vagy használatra-"örökbe".

Sebaj, semmi bajom az ilyen emberekkel. Felsimerem őket, és ezt jó érzés tudni. Ezáltal csak azokról a jegyzetekről tudnak, amiről azt akarom, hogy tudjanak. Ráadásul ha néha tudok nekik nemet mondani, például a cigikunyerálásra vagy a kávéra kért apróra, máris jobban érzem magam. Pláne, hogy háromszor annyi pénzük és kétszer annyi szabadidejük van, mint nekem...

A másik dolog, ami foglalkoztat, hogy jó gazdája vagyok-e a kiskutyámnak. Olyan könnyen adok másoknak tanácsot, így csináld-úgy csináld... Lehet, hogy én is rosszul csinálom.

Egy kutya olyan, mint egy gyerek. Persze ennek hallatán sokan felhördülnek, de attól még igaz marad. Etetni, itatni, nevelni kell. Szeretetet, törődést igényel, és igenis pénzbe kerül, nem kevésbe. És hiába adjuk meg neki mindazt ami tőlünk telik. Hiába kelek fel az éjszaka közepén egyetlen nyüsszenésére is. Hiába sétáltatom naponta ötször. Hiába veszek neki fogápoló rágókákat, teljes értékű, minőségi tápot. Hiába játszok vele, tanítgatom naponta. A gyötrő kérdés marad: vajon boldog-e? Mert nem tudja megmondani, ha nem az.

Bár a három halál a három nagy változást is jelenthette. Ami nem volt jó neki, ugyanis háromszor költöztünk. Talán mindegyikbe belehalt egy kicsit.

Azért furcsa, hogy a tudatalattim kommunikál, a kis drágaságom helyett.