Egyetlen olyan ember volt az életemben, akivel kapcsolatban éltem és szándékosan, tudatosan akart megsebezni.

Furcsán alakult az egész élet. Egyszercsak ott voltunk a tánctér kellős közepén, csak mi ketten. Pedig régóta ismertem. Látásból. Még aznap este kézenfogva sétáltunk haza, hozzájuk. Azt mondta, irigyelte az exemet, miattam. Nem tudta, hogy nem volt mire irigynek lennie. Az az ex-kapcsolat sem úgy működött ahogy kellett volna, ráadásként még túl sokáig is tartott.

Ő valahol még mindig az egy éve végetért kapcsolatában élt. Közben egy hét után vallott szerelmet. Ő volt az első, akivel olyannyira egy hullámhosszon voltunk, hogy néha már-már ijesztő volt. Nem tartott sokáig. Egy hónap lehetett. Én nem voltam alkalmas egy kapcsolatra akkor, azt hiszem ő meg soha nem lesz alkalmas új kapcsolatra, mert az első nagy szerelem rabságában él - még ma is, pedig ez már több mint egy éve történt.

Furcsa-romantikus fiú volt. Annyi rózsát is régen kaptam, amennyit a vele töltött alig egy hónap alatt. Mániákusan romantika-függő volt, ami csak és kizárólag azért nem zavart, mert elég ritkán találkoztunk ahhoz, hogy a hétköznapokban ne kajak lépten-nyomon hányingert a rózsaszín ködöt is ködösítő nyálazástól.

Majd elkezdtem érezni, hogy vége. Szakítani akartam. Keservesen. Nem hagyta. Meg akarta oldani -legalábbis ezt mondta.

Kér, hogy egy szava nem volt igaz. Miután nagyjából másfél-két óra alatt sikerült meggyőznie, hogy maradjunk együtt, adjak egy utolsó esélyt nekünk, legközelebb csak egy hét múlva találkoztunk.

Akkor ő szakított, minden szó, előzetes beszélgetés, magyarázat nélkül. Ő volt az első olyan kapcsolatom, amelynek nem én vetettem véget. De nem ez fáj. Semmi büszkeség meg a többi hülye szöveg. Az fáj, hogy akkor nem mondta el, hogy miért, és az, hogy azért beszélt rá, hogy maradjunk együtt, hogy elmondhassa:

Végül mégis Ő dobott ki...