Médiaerőszak. Ez a szakdolgozatom címe. Mára kicsit tele vagyok vele. Pedig már nincs minden alkalommal sírhatnékom, amikor eszembe jut. De mégis. Olyan gyakran eszembe jut.

Amikor először láttam őt, a pókerasztalnál ült. A többieket már ismertem látásból, csak őt nem. Kedves, kicsit kisfiús arca és eszméletlenül szép, göndör félhosszú haja, gyönyörű meleg szeme volt. Magamban azon rágódtam, miközben leültem vele szemben az asztalhoz, hogy ad egy, miért nem vagyok egyedülálló, ad kettő miért nem magasabb vagy öt centivel, akkor az se érdekelne, hogy nem vagyok egyedülálló.

Egy órával később már azon rágtam magam, megsértődött-e. Ugyanis kiejtettem. Tudok játszani, na! Most mi legyen? Lelépett. Tuti megsértődött, vissza se jön. Nem törzsvendég, soha nem látom többé! Pedig végig olyan szépen eljátszogattunk az asztal fölött, megvolt a mi kis magánszámunk. :)

Hamarosan visszajött. Idényvirágot hozott nekem, csipkebogyóból meg örökzöldekből kötött apró csokrot - amit úgy egy éve kidobtam, mert beporosodott és megszáradt, tárolhatatlanná vált. Azt mondta, szép vagyok, és különben is szereti, ha egy nő tud győzni, méltósággal. Megöleltük egymást. Így ismerkedtünk meg.

Hamarosan kiderült, amit már az elején sejtettünk, kisded játékunk egyetlen estére korlátozódott csak, neki komoly kapcsolata, nekem kevésbé komoly, de van. Beszélgettünk, néha táncoltunk, boldoztunk.

Aztán eltűnt. Úgy kopott ki az életemből, hogy szinte észre sem vettem.

Mindaddíg, amíg egy napsütéses délutánon a törzsközönség kisírt szeme nem fogadott. Meghalt Árpi. Ezt mondták. Ezt hajtogatták. Láthatóan mindenki ismerte. Csak én nem. Azért vígasztaltam és részvétet nyilvánítottam. Pár nap alatt elcsitult a sirás-hullám. Már csak néha fordult elő egy-egy könnyes tekintet. Akkor rákerestem.

Ő volt. A pokeres fiú, aki csokrot hozott nekem, mert kiejtettem. Ott feküdt, egy külföldi hiradó archív felvételein, lefedetlenül, csaknem teljesen meztelenül, véresen és teljesen holtan.

Alig ismertem, de a nevét az azt követő napokban-hetekben annyiszor hallottam, a barátai annyit meséltek róla, hogy már-már barátomnak éreztem. Nekem ő nem terrorista volt, nem kétes személy. Csak a srác a pókerasztal mellől.

Csak az fáj, hogy nem maradt meg a mosolya. A mosolya nem. Akkor láttam először ismerőst holtan. Meztelenül. Véresen.

A srácot a pókerasztal mellől.