Egyszer valaki azt mondta, a szerelemre való vágyakozás még nem szerelem, a tőle való félelem viszont már az.

Ezek szerint és szerelmes vagyok. Szerelmes a szerelembe. Nem tudom, vajon mindenki retteg-e ettől. Én rettegve vágyom rá. Mégsincs sehol, mintha nem is létezne, nem létezett volna soha, mint a sárkányok. Vagy az egyszarvú. Az egyszarvú a tisztaság, a fény, a boldogság jelképe. Nem tudom, mondhatom-e, de a kedvenc "állatom". Olyasvalami, amit csodálni, vágyni lehet, elérni soha. Valami ilyesmit érzek, ha a szerelemre gondolok. Nem pillangók, meg gyomorgörcs... Semmi földhözragadt. Csak egy egyszarvú.

Mindenki azzal vígasztal, felismerem, ha itt lesz. Hogy ha szembejön, akkor majd ne felejtsek el elé állni. Na persze. Közben csikorogva koptatja agyam hajópadlóját egy pár férficipő. Igen, arc is tartozik hozzá. Valaki, aki sose volt az enyém, talán nem is kellene, és mégis feledhetetlen. Valaki, aki messze nem az ideálom - ami nincs. Valaki, aki mindig ott van előttem, évek óta, mégsem érintem meg. Félek megérinteni, félek nem eltaszítani. Játszunk, több mint két éve, kétes játékot, és bár mindig felbukkan a harmadik, negyedik, valahogy végül mégis ketten maradunk.

Ez volna a szerelem? Az őrjítő vágy, hogy bár megismerném végre? Hogy az enyém legyen? Az eszeveszett tiltakozás, mert nem tudom elképzelni, hogy valaha is létezzen olyan, hogy mi? Vagy ez is csak a szerelem szerelmének árnyéka? Egyszer megtudom.