Szomorú, szomorú tény, de erről szól az élet. Lopunk, csalunk, hazudunk. Ki pénzért, ki nemesebb célért. Van aki önmagáért, van aki másért, önzetlenül, de folyamatosan. Sokan félünk beismerni. Mások fennen hangoztatják, sokszor, sok helyen, ezáltal már-már feddhetetlenné válva.

Én folyton hazudok. Gyermekként megfogadtam, soha, de soha nem láthat sírni senki. Gyengeségnek tartottam, meg különben sem volt szükségem rá. Legalábbis így éreztem. Akkor nem mondta senki azt, gyermek, ne légy bolond. Ne légy bátor, makacs, erőskezű, céltudatos, önfejű, és legfőképp ne légy sikeres. Maradj gyereklány, nőlj fel, légy nő!

Nekem senki sem mondta, hogy egy nőnek nem kell annyi mindent tennie/tudnia, mint egy férfinak. Senki nem szólt, hogy nőként más az élet. Na persze, nem könnyebb, csak más. És senki nem említette, hogy valakiben meg kell tudni bízni. Valakinek tudni kell panaszkodni, dicsekedni, sírni, nevetni, ábrándozni. Elfelejtették, s az élet mást tanított.

Fájdalmas, de én nem "hivatalból" vagyok az egyenjogúság, meg mifene híve. Maradjon csak a suszter a kaptafánál. De mégis, sokszor, sokan mondják: "ez igazi feminista duma". Nekem ez az örökségem.